Bach, barokk, mik ezek? – óravázlat

BACH – németül patakot jelent, de lehet négy zenei hang is, esetleg az a zeneszerző, aki ebből a négy hangból bonyolult zeneművet írt. Johann Sebastian Bach a barokk korszak legnagyobb hatású zeneszerzője, sokak szerint minden idők legjelentősebb komponistája, a zenészektől hemzsegő Bach család leghíresebb tagja. 1685-ben született Eisenachban, hegedülni és csembalózni tanult, már egészen fiatalon tagja lett egy fiúkórusnak, később pedig orgonistaként kereste kenyerét Arnstadtban, Mühlhausenben, Weimarban, Köthenben és Lipcsében. Utóbbi városban éveken át minden hétre komponált egy kantátát, de más műfajokban is nagyon termékeny volt. A független, együtt mégis kiválóan hangzó szólamok, vagyis az ún. ellenponttechnika (idegen kifejezéssel: kontrapunkt) legnagyobb mestere volt. Lobbanékony természete miatt még börtönbe is került, két feleségétől összesen húsz gyermeke született – egyszóval egy húsvér emberről van szó, aki elképesztően szigorú szabályokat követve, mégis mindig egyedi, utánozhatatlan és tanítanivaló megoldásokkal tarkított zeneműveket hagyott az utókorra.

Énekelni – ezt jelenti az olasz cantare ige, amelyről a zenei műfaj, a kantáta kapta a nevét. És tényleg: ebben a hangszeres együttessel kísért műfajban az énekhang kapja a főszerepet. A kantáta többtételes: vannak benne áriák (amelyek az énekes szólista által megformált szereplő aktuális érzéseit fejezik ki), recitativók (énekbeszédszerű zene, amely hosszabb történések elmesélésére szolgál), kórustételek és zenekari átvezetések. Az 1600 táján Itáliában kialakult műfaj a 18. századra a német evangélikus egyházi zene meghatározó műfajává vált, a kórustételek helyén többnyire korálfeldolgozások (protestáns egyházi énekek többszólamú feldolgozásai) álltak. A kantáta legtermékenyebb és legnagyobb mestere Johann Sebastian Bach volt, aki nemcsak egyházi kantátákat írt, de világi témákra is komponált. Herr Jesu Christ, du höchstes Gut kezdetű nyolctételes kantátája egyházi szövegekre íródott, alt, basszus, tenor és szoprán szólistákra, kórusra, két oboa d’amoréra (lágy hangú oboa), vonósokra és continuóra (a basszuskíséretet biztosító hangszercsoport), illetve egy tételben fuvolára.

Nemcsak a zenei stílusok változtak nagyot az elmúlt évszázadokban, de a hangszerek is, amelyeken megszólaltatjuk a zenéket. Voltak, amik kimentek a divatból, másokat továbbfejlesztettek, míg elérték ma ismert alakjukat. A különbségek gyakran a hangszerek anyagában keresendők. A hegedű (és a többi vonóshangszer) húrjai például ma fémből készülnek, de régen, a barokk korban sokkal könnyebben elhangolódó bélhúrok segítségével szólalt meg a hangszer. Más alakja volt a vonónak is, amelyet másképp fogott meg a játékos. A fuvola nem ezüstből készült, hanem fából, a kürtökön pedig nem voltak billentyűk, ezért sokkal nehezebb volt tisztán játszani rajtuk. Ezek az apróságnak tűnő eltérések jól hallható hangzásbeli különbségekkel járnak. Aztán ott vannak a barokk után elfelejtett hangszerek, mint a térdhegedű néven is ismert viola da gamba, amely bársonyos hangjával az ún. basso continuo, vagyis a basszust, a zenei alapot biztosító hangszercsoport oszlopos vonós tagja; vagy a teorba, amely úgy néz ki, mint egy szokatlanul hosszú nyakú lant. Ez a pengetős hangszer ugyancsak a basszus csoport tagja: akkordokat játszik, különleges színt ad a hangzásnak. Az ún. historikus előadások célja, hogy a régi korok zenéit olyan hangszereken és olyan stílusban szólaltassák meg, amilyeneken és ahogy akkoriban is megszólalhattak – így mutatva be azt, mit is hallhatott pontosan Bach és környezete.